Sziasztok! Igazán régen írtam már, és talán most se lesz belőle semmi..még nem tudom. egyenlőre úgy érzem, néha levegőt venni sincs időm!
Kicsit most úgy összegyűlt minden, és úgy érzem néha, hogy kicsúsznak kezeink közül a dolgok! Szerencsére ezt csak 1-2 pillanatig érzem így, hiszen itt van nekem Gábor, aki biztat, és mindig ad egy kis kitartást nekem, és akkor megint "életre kelek". De néha már nagyon elegem van mindenből.
Csak néha kicsit SOK! úgy minden!
SOK az hogy orvostól-orvosig jársz, a hét minden napján
SOK ez a meleg, ami még mindig kitart!
SOK hogy semmire nincs időnk..
SOK hogy kapkodva fekszünk le aludni, és kapkodva kelünk fel, és csak így elrohannak a napjaink
SOK az,mikor az emberek nem képesek azzal is törődni hogy mi mikor, mire érünk rá, vagy esetleg hogy van-e kedvünk is a dolgokhoz, vagy csak illemből csináljuk meg.
SOK hogy este kapkodva fürdesz le, hogy legyen még 10 perced a férjeddel beszélgetni, mielőtt bealszol.
SOK néha már a várakozás! Bár, a felsorolt "panaszok" közül ez a legkellemesebb!

Már csak 7 hetünk van vissza! El sem hiszem! Iszonyatosan készünk, és iszonyatosan várjuk azt a pillanatot, mikor először meglátjuk a kisfiúnkat!
Biztos vagyok benne hogy életem legszebb, és legboldogabb perce lesz, és abban is biztos vagyok hogy Gábornak is!
Abban a pillanatban nem csak egy baba születik meg! Megszületik a MI családunk! Megszületek én, mint Anya, és Gábor mint Apa!

Talán én vagyok csak túl türelmetlen már, vagy talán csak fáradt, ingerült, nyűgös...minden nap.
És azért idegesít néha egy két dolog ( azaz egy két ember, és a viselkedésük)
De az vigasztal, hogy nemsokára tényleg megszületik a kis csemeténk, és onnantól kezdve, mintha elvágták volt... SEMMI de semmi nem lesz nála fontosabb!
Biztosan érzem hogy onnantól csak az az egy dolog fog számítani hogy ő jól érezze magát, és boldoggá tegyük, és mindene meglegyen!
Onnantól nem érdekel a gyerekes duzzogás, a hülye emberek, a hülye viselkedésükkel együtt.

Mert senki nem nézi ám azt hogy te fáradt vagy, vagy éhes, vagy fáj mindened. Mindenkinek megvannak az elvárásai, és annak úgy KELL lennie! De miért? miért nem nézi senki azt hogy "te akarod ezt?, neked van kedved ehhez?"
Senki nem kérdez ilyet :)
De biztosan tényleg csak én vagyok túl érzékeny, és túl hisztis.
de unom hogy nekünk is van véleményünk, mégse érdekel az senkit! ( Tisztelet a kivételnek! )
Hogy mi is néha mondanánk ennyit hogy : " NEM! NINCS! NEM AKAROM"
Unom hogy azoknak az embereknek kell szivességet tenni akik hónapok óta annyit nem kérdezett tőlünk hogy " hello, éltek még?" Hogy sok ember csak akkor talál meg minket, ha kell neki valami.
De ha mi kérünk szivességet, akkor mindenki annyira ráér.. csak legyint hogy "maaajd."
Rengeteget dolgozunk mindketten, mégis mindenki azt hiszi hogy mi egész nap ráérünk, hiszen sose csinálunk semmit, mindenre van egy rakás időnk! Ja, csak arra nincs hogy leüljünk és közösen megvacsorázzunk napvégén, normálisan.
Szóval ez a hétvége internet nélküli lesz! se wifi nem lesz bekapcsolva még a telómon se, a géphez meg addig ülök, amíg elindítok egy filmet maximum.
Ha valakinek valami iszonyat sürgős mondanivalója lenne, telefonon még mindig fel lehet hívni az embert...

Azt hiszem ahogy közeledik az idő, és egyre jobban érzem ezt a dolgot hogy nemsokára itt lesz köztünk egy kis lurkó, megváltozik az egész életről a véleményem!

De ezenkívül egyébként minden okés, csak ez tényleg egy húzós időszak. Ez az egész hét nagyon kemény volt, és valószínű a jövőhetünk se lesz sokkal jobb.
Azt is bevallom hogy igaza van annak, aki azt mondja hogy az utolsó trimeszter a legnehezebb! valóban így van, én is így érzem.Kicsit már nehéz minden, kicsit már kinlódás minden mozdulat!
És ebben az időszakba kell a legtöbbet orvoshoz járni. Nem egyszerű!
A cukrom még mindig vacakol, hiába tartom lassan 10 hete a szigorú diétát, amiből már néha nagyon elegem van, hiszen úgy érzem, semmit nem ehetek, és azt is tudom hogy ha csak rólam lenne szó, nem is figyelnék erre az egész étkezésre ennyire! Mivel Botiról van szó leginkább, ezért tartom a diétát, hiszen az én felelősségem az ő egészsége!
Szerencsére vele minden a legnagyobb rendben van! :) Életerős, izgága kis Manócska!
Még így, hogy a pocakba van, így is kezdjük már kiismerni :) olyan hihetetlen!
Már 40 cm nagy, és majdnem 2 kg :)
Szóval már nehézkesen fér el bennem, szűk már neki a hely, dehát még bírjuk egy kicsit, még erősödjön, növögessen csak :)
Boldog vagyok nagyon! Azt hiszem számomra ez életem egyik legcsodásabb időszaka, hogy kismama vagyok! Ezt az érzést, ezt az élményt soha, senki nem veheti el az embertől!

Az pedig hogy életem Párja is átéli minden nap ezt a nagy boldogságot velem együtt, még nagyobb öröm számomra, hiszen nagyon jó látni, hogy ő is boldog, és alig várja már hogy a karjaiba tartsa a kisfiát! :)